Kakaó

- Kócos vagy.
- Tudom.
- Nem akarsz vele semmit csinálni?
- Ahh, már próbáltam - morgolódtam. Steven csak mosolygott ügyetlenkedésemen.
- Adj egy hajgumit.
- Hogy mit?
- Tudod, amivel fel lehet kötni az ember haját.
- De én nem hordok...
- Most fogsz. Csak estig kell kibírnod.
- De nem szeretem.
- Tudom. Nem fogom szorosra húzni. Nem is lófarkad lesz.
- Az sem biztos, hogy van hajgumim.
- De van.
- Honnan...?
- Egy éve együtt élünk az Isten szerelmére!
- Jó...
- Hozd már - csapott a popsimra. Szúrósan néztem vissza rá, miközben a szobámba tartottam egy rég használt haj felkötő iszonyatért. Fogalmam sincs, hogy miért hagyok neki ilyen dolgokat. Esetleg az olyanok miatt, mint tegnap. Megérdemli, hogy ne ellenkezzek most vele. MOST.

- Itt van - sóhajtottam, majd megfordultam.
- Remek. Döntsd előre a fejed.
- Hogy mi?
- Csak csináld, Lala!
- Jó - forgattam a szemem, és előre buktam. Hallottam, ahogy megkerül és elölről ragadja meg kusza tincseim tömkelegét. Óvatosan csinálta, nem is éreztem amikor felkötötte.
- Kész - mondta egy perccel később.
- Tuti? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Emeld már fel a fejed! - türelmetlenkedett. Sóhajtva tettem amit kért, de a szemem szorosan csukva volt. - Ennyire nem borzasztó a dolog - morgolódott, én pedig fél szememet kinyitottam. Aztán mindkettőt. Meglepetten vettem tudomásul, hogy tetszik a konty, amit Steven csinált. Nagyon ügyes volt, csak a hosszú frufrumat hagyta kilógni, a többit egy szelíd, laza kontyban fogta össze. Nem vagyok beképzelt ember, de jó állt.
- Woah - meghökkentem. Steven pedig elégedetten vigyorgott mellettem.
- Szóval nem is rossz?
- Jó lett - bólintottam.
- Mert illik hozzád - simított végig a hátamon. Elmosolyodtam, majd egy puszit nyomtam az arcára.

- Induljunk - húztam kezénél fogva.

- Ülj be!
- Minek?
- Elviszlek.
- Ugyan, 15 perc az út, felesleges - legyintettem.
- Csináld már egyszer azt, amit mondok! - dobbantott a lábával.
- Minek akarsz te engem...?
- Mert sok időnk van, én pedig szívesen beviszlek, de tök mindegy, ilyen kedvem van. Lala, kérlek!
- Rendben, de akkor még maradsz beszélgetni, jó? Nem akarok fél órát várni.
- Ígérem - válaszolt színpadiasan. Elmosolyodtam. - Eléggé vicces, hogy én könyörgöm, hogy elvigyelek.
- Tényleg az - hagytam rá nevetve, ezért megpaskolta a vállam.
- Makacs.
- Te is.

ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

- Bentről még szebb, bár sajnálom, hogy fel lett újítva. Jó, biztosan nem volt már túl jó állapotban, de valahogy nekem nem illik a jelleméhez. Mintha...
- Kiűzték volna belőle a lelkét? - kérdezett egy kedves mosollyal Steven.
- Igen - pirultam el. Túl jól ismer. Túl nagy élvezettel magyarázok.
- Oda vagy ezekért a régi épületekért - csóválta a fejét.
- Van történetük. Különlegesek, saját stílust alkotnak. Olyanok, mint egy darab a múltból, aki mindent tud. Ha a régi házak mesélni tudnának. Képzeld mennyi mindent láthattak azok a falak!
- Ühümm - na igen. Stevent nem nagyon érdeklik a régi házak. Viszont alig bírta visszatartani a kuncogását.
- Most kinevetsz? - húztam össze a szemem.
- Neeem - vigyorogta. A vállába bokszoltam, ezzel jelezvén, hogy bunkó.
- Így fogok én neked mesélni arról, amit szeretek.
- Nem is arról beszéltél.
- De igen - értetlenkedtem.
- Dehogy, egy szó sem esett rólam - nevetett.
- Hát te hülye vagy - nevettem vele. A pillanat nem tartott sokáig, mert abban a pillanatban megjelent mellettem valaki.
- Idegenvezetőnek mész, Leila? De hisz még a terembe sem találsz el - szólt az idegesítő hang tulajdonosa. Arcom először megkeményedett, aztán fáradt kifejezésbe tévedt.
- Nem tudsz újat kitalálni, Styles?
- Ki tudnék találni sok mindent, de ez igaz - kacsintott. Nem néztem rá, de átégette a hátamat az a kacsintás. Bennem már felforrt a kanna, füstölögve fordultam az egyén felé, aki elégedetten nézett.
- Rendben. Akkor most fogd magadat, menjél és keresd meg a poént, mert én valahogy nem találom.
- Ahogy a termeket sem, igaz? - nevetett fel. Égett az arcom, pipacsvörös volt, még a homlokom is.
- Lala...? - hallottam meg messziről Steven hangját.
- Lala? Cuki név. Lehet, hogy ezentúl így hívlak - tűnődött feltűnően Mr. Seggfej.
- Nem fogsz! - mondtam a kelleténél hangosabban.
- Lala, hagyd! - szólt Steven.
- Igen, Lala, hallgass a fiúdra - húzta össze a szemét Harry.
- Te csak meg se szólalj - mondtam, majd Stevenhez fordultam. - Menjünk, jó?
- Menjünk - bólintott az, miközben a göndört méregette.
- Ez egy méretes seggfej! El nem hiszem, hogy ilyenek léteznek. Egy nyomorult kis görény, nem több. Az az idegesítő vigyora...ahhh...- hőbörögtem, miközben sietősen lépdeltem el.
- Lassíts már! - szólt Steven. - Nyugi! Miért akadtál ki ennyire?
- Mert az a srác. Az... borzasztó. Kiakasztó, önelégült, beképzelt, egobajnok!
- Lazíts! Nem feszülj be tőle ennyire. Erre játszik. Élvezi, hogy idegeskedsz. Ha nem veszel róla tudomást, az idegesíteni fogja - ragadta meg a vállaimat.
- De én nem fogom hagyni...
- Le fog állni. Tudom milyen az Ilyen - szorított meg.
- Jó - morgolódtam.
- Ne gondold, hogy nem értem a problémádat! Igenis értem, ezért próbálok segíteni, Ms. Makacska!
- Te...
- Ismerlek.
- Néha azt gondolom, hogy sajnos - mosolyodtam el, majd átöleltem.

ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

6 nap telt el, ezáltal a hétvége is.
Stevennel otthon töltöttük szabadidőnket. Én tanultam, ő pedig próbált lebeszélni róla, megosztott munka volt. Vasárnap elmentünk vacsorázni egy kis útszéli kínaiba. Leginkább semmi érdekes nem történt velünk, de nagyon jól éreztem magam vele.

Eljött a szerda, egy újabb nap az egyetemben, ahol még mindig csak két barátnőm van, akik közül az egyik csak azért ismerem, mert a másik az első nap után eltűnt. Atália azóta sem került elő, én pedig kezdtem egyre inkább aggódni a lány miatt. Azt is furcsának tartottam, hogy senkit nem érdekel a hiányzása. Tény, hogy nem igazán ismerhették, és visszahúzódó alak volt, de már egy hete nem jött iskolába. Vagy csak túl reagálom a dolgot. Sokszor történik ilyen, nem lepne meg.
Mellesleg Steven tele dumálta a fejem. Megígértette velem, hogy nem foglalkozom Harryvel és a gyerekes beszólásaival. Aztán hozzátette, hogy ebben igazán hasonlítunk, ezért fejbe találtam egy párnával. Természetesen teljességgel véletlenül.

Egy kávéval a kezemben léptem be az utolsó órámra. Tegyük hozzá, hogy én eredetileg egy dobozos kakaót szerettem volna venni, de az az ostoba gép kávét dobott ki. Félig mérgelődve cipeltem magammal a dobozos jegeskávét, de volt annál nagyobb gondom, minthogy a kávé mivoltát kérdőjelezzem meg. Ez az óra volt a halálom, mert kénytelen voltam Styles mellé ülni.
Rossz hangulatban ültem le a székre, amelyet sajátoménak tudhattam és a kávét magam elé rakva figyeltem a leírását.
- Kávé? - hallottam meg a kedvenckém hangját, s azt, amint épp mellém huppan.
- Az - válaszoltam higgadtan. Higgadtan. Levegő ki és be. Nem idegesíthet fel.
- De te mindig kakaót iszol - ráncolta homlokát. Elképedve néztem rá.
- Te figyeled mit iszom? - hitetlenkedtem.
- Mindig az van a kezedben. Lehetetlen nem észre venni - forgatta a szemgolyóját. Nem válaszol, nem szól. Nem és nem.
- Ühümm - hümmögtem és ismét visszatereltem a gondolataimat a kávé igen érdekfeszítő leírására.
- Nem iszod meg? - kérdezett megint. Istenem! Miért kell ennek ilyen beszédesnek lennie ma?
- Nem, nem szeretem a kávét. Így is pörgős vagyok, ha ezt megiszom nem fogok tudni aludni sem.
- Akkor minek vetted? - tette fel a kérdést. Tudtam, egyszerűen éreztem, hogy nem hagyná ki a lehetőséget, hogy megkérdezze.
- Nem ezt akartam venni, de a gép ezt dobta ki - vontam vállat.
- Gondolom kakaót akartál - mondta. Hát persze, hogy azt akartam. Ne válaszolj, ne foglalkozz vele, akármennyire is irritáló. Mivel nem válaszoltam, úgy gondolta tennie kell valamit, hogy felháborodást váltson ki belőlem. Elém nyúlt és megragadta a dobozás kávét.
- Héé... -kezdtem, mikor felbontotta és elkezdte magába önteni.
- Úgy sem ittad volna meg - vigyorgott, erre én csak szemet forgattam. Ez a srác tényleg egyre rosszabb, vagy csak én látom úgy?

Miután az óra megkezdődött én próbáltam jegyzetelni és nem a bongyor barátunk folyamatos, meg nem szűnő szörcsögését elemezni. Rendíthetetlenül próbált az idegeimre menni.
Nyugi, ne foglalkozz vele, higgadj le!
És ekkor egy hatalmas rántással kitépte valaki a hajamból a gumit. Merthogy ma is megkértem Stevent, hogy kösse fel.
Nem kellett megkérdeznem ki volt az, a tettes mellettem ült, meghökkentségemet önelégült vigyorral jutalmazva tartotta kezében a kávémat és a hajgumimat. Nálam betelt a pohár, elegem volt abból a nyavalyás fiúból.
- Te meg mi a poklot csinálsz? - sziszegtem halkan, láthatólag erre a hangra várt.
- Jobban tetszik kibontva - vont vállat. Tetszik neki?
- Na és az engem hol érdekel, hogy neked mi tetszik? - suttogtam élesen. Pedig az előbb érdekelt. Csak tudnám miért.
- Ó, szerintem nagyon is érdekel - húzódtak széles vigyorra ajkai. Már rengetegszer láttam ezt a mosolyt. Ilyenkor kis gödröcskék jelennek meg az arcán. Idegesítő.
- Nem érdekel - vörösödtem ki a méregtől.
- Pedig nekem tetszik, amikor ilyen dühös vagy - nevetett.
- Azért, mert egy görény vagy - fontam keresztbe a karjaimat.
- Az vagyok - hagyta rám és úgy tartotta a kezében azt az egyszerű fekete hajgumit, mintha valami díj volna. Mintha nagy érdem volna, hogy mint valami kis óvodás kikapta a hajamból.
- Olyan vagy, mint egy gyerek - suttogtam magam elé. Nem igazán akartam kimondani, de kicsúszott. Nem hogy zavarta volna, de még inkább mosolyogni kezdett.

ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

- Leila!
Már megint ő. Valaki mentsen meg. Kérlek. Gyorsítsunk, akkor talán elmegy.
- Leila! Állj már meg!
- Hagyjál békén, Stlyes! - morgolódtam, de ő már karomnál fogva visszarántott.
- Nem menekülsz már tőlem - kacsintott.
- Mondd, mit tettem, hogy ezt kiérdemeltem? - bosszankodtam.
- Hozzám szóltál... Esetleg, de még nem döntöttem el.
A szememet forgattam.
- Mond csak, nem vár rád véletlen valamelyik üres előadóban egy lány? Vagy több? Vagy esetleg egy fiú?
- Hú, már majdnem kezdtem elhinni, hogy képes vagy vicceset mondani - vigyorgott. - De azért még gyakorolj, mert kihallom a szavaidból a féltékenységet.
- Mi van? Te meg vagy húzatva! - háborodtam fel, de csak kuncogott rajtam.
- Valószínű.
- Igen ez elég valószínű - hagytam rá, átforgatva ironikusnak szánt szavait. - Egyébként minek üldöztél át a fél egyetemen? - kérdeztem. Reméltem, hogy gyorsan szabadulok a közeléből.
- Na igen. Látod, nem kellett volna ilyen csúnyákat mondanod - biggyesztette ajkát. - most már nem biztos, hogy odaadom.
- Mit? - vontam fel a szemöldököm.
- Ezt - mondta és egy kakaóitalt tartott fel. Nekem vette? Komolyan?
- Mit akarsz cserébe? - gyanakodtam.
- Hát ... Esetleg ismerd el nekem itt és most, hogy szexi vagyok - nevetett fel. - Na meg fájdalom díjul, amiért ilyen csúnya dolgokat mondtál rólam, kérek egy csókot.
- Idd meg a kakaót egymagad - fordultam meg, de elkapott ismét.
- Ne csináld, én nem szeretem.
- Ez van - vágtam ártatlan képet.
- Leila, ne már... ne menj el...Lalaaa
- Te így engem nem hívhatsz - fordultam vissza és a lehető legkeményebb arccal vágtam az arcába.
- Jó, nem fogom, ha megteszed amit kértem.
- Soha.
- Miért?
- Mert nem éri meg.
- Jó, a csókot elhagyhatjuk.
- Még jó - nevettem el magam a kínos helyzeten.
- Szóval?
- Ahh...
Vágyakozva néztem a hideg italra. Ingyen volt. Csak ki kell mondanom pár szót és az enyém. Még csak nem is kell komolyan gondolnom. Az agyam helyeselt, de az önbecsülésem nem akart engedni.
- Jól van - egyeztem bele. - Nagyon szexi vagy - nyögtem ki nagy nehezen.
- Tudom és köszönöm, hogy hozzátetted, hogy nagyon - kacsintott, majd a kezembe nyomta a vágyott kakaót. Arcom egy pillanat alatt vörössé vált és ebben az állapotban még azt is eltűrtem, ahogy egy lágy puszit nyomott az arcomra.
Kikészít ez a gyerek.

Vihar

- Steven? Hahó! - szóltam otthon. A kulcsomat a helyére akasztottam, a fogasra pedig a kardigánomat.
- Halihó, szépség! - rikkantotta a konyhából. Csak nem...főz?
- Mit csinálsz? - kérdeztem, miközben a szandálomat húztam le a bokámról.
- Szenvicset. Te is kérsz? - jött a válasz. Hát persze, hogy nem főz. Hogy is képzelhettem? De legalább kaja.
- Hármat.
- Hosszú napod lehetett - mondta, s hallottam a hangjából a vigyorgást.
- Az volt - bólintottam a semminek. Betántorogtam  a konyhába és hátulról megöleltem.
- Hé! Mi ez a nagy érzelgősség? - fordult meg, majd magához ölelt.
- Semmi. Már vagy tegnap óta nem öleltél meg - mosolyogtam.
- Ez az átka az egyetemnek. Meg még sok más...
- Csönd - csaptam a hátára, mire felnyögött. - Elrontod.
- Mit? Azt, hogy elaludj a vállamon?
- Ühümm... - adtam ki a legértelmesebb hangot magamból.
- Komolyan fáradt vagy?
- Most igen.
- Nem hittem volna, hogy megélem - pöccintett bele az oldalamba. Egy hatalmas sikoltás kíséretében ugrottam a nyakába.
- Ezt többé ne! Már kértelek - nyafogtam.
- Lala nem bírja a csikizééést - nyávogott kisgyerekes hangon, majd újra belepöccintett. Sikoltozhattam, rángatózhattam, de nem engedett. Így kell nekem jóhiszeműen megölelnem. Hahh.
- Steven... STEVEN... Nehem bihirom. Hagyd ahabba! Steeeven! - vinnyogtam, amíg ő kezeivel a legérzékenyebb pontjaimat csikizte halálra.
- Ezt a reggeli keltésért kapod - kacagott. Aztán abbahagyta. Végre. Szúró oldallal húzódtam el a közeléből, halálos pillantásokat vetve felé.
- Nem tudom mit vagy úgy oda. Nélkülem be se értél volna majdnem időben.
- Szerinted szándékoztam? - tárta szét a kezeit. Van benne valami.
- Jó, de...
- Meg ne szólalj. Ha szendvics kell befogod a pofazacsit.
- Arhh - zsörtölődtem, de inkább levetettem magam a pulthoz.

oooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

Ismét az egyetem előtt álltam, immár felkészülve az első órámra. Vállamon a táska már valamivel súlyosabb volt, így nem lengedezett körülöttem minden egyes fordulatnál, örömömre.
Minden óra más teremben volt, ezért kicsit feszengve mentem be, attól félve, hogy a termek megtalálásában ma is zűrös perceim lesznek. Szerencsémre viszont a földszinten volt az első órám, könnyebben megtaláltam az előadót, mint a mosdót.
Belépve egy nagy terembe jutottam. Nem volt felújítva, ez külön tetszett. Megadta neki azt a felsőbbrendűséget. A többi terem nagy részét átalakították, de ez őrizte a méltóságát. Keményen, rendíthetetlenül állt.
- Látom ma eltaláltál a terembe. Ki segített? - kérdezte valaki a fülem mellől. Nem volt kétségem afelől, hogy ki az. Szemem forgatva fordultam felé, de megdöbbenve vettem tudomásul, hogy csak pár centire áll tőlem.
- Ahh - tört ki belőlem a hang, ahogy önkéntelenül is hátrább botladoztam. Mikor visszanyertem egyensúlyomat felvettem a legmérgesebb tekintetem, amivel megríkattam az öcsémet és megszólaltam. - Te kinéztél magadnak?
- Mondjuk úgy, hogy vicces, amikor mérges vagy - kacsintott.
- Ha hat éves lennél, még azt gondolnám, hogy tetszem neked - húztam össze a homlokom.
- Még jó, hogy nem hat éves vagyok - horkantott.
- Harry... Hú, miért néz rád ez a csaj ilyen tekintettel? - lépett hozzánk egy sötét hajú srác.
- Mert közöltem vele, hogy nem a zsánerem - legyintett a kedvenckém. Mi? A másik srác kuncogni kezdett, felém fordult.
- Ne aggódj, majd találsz valakit - kacsintott.
- MI?! Nem, nem, nekem nem tetszik ez a...
- Nem kell tagadnod - vigyorgott Styles. Rettentő dühös lettem rá.
- Téged egyszer megöllek. Tényleg. Megfojtalak - sziszegtem, és elsétáltam a két srác között.
- Leila! Hé, Leila! Eltalálsz a padig? - üvöltött utánam. Fújtatva vetettem le magam az egyik padba. Megőrülök ettől a sráctól. Sajnos a rossz értelemben.

ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

Atáliát egész nap nem láttam. Nem jelent meg az órákon, így kénytelen voltam mások mellé leülni, vagy egyedül tengetni az órákat. Nem örültem neki, és aggódtam a lány miatt. Nem mintha mély barátságunk volna, hisz csak tegnap ismertük meg egymást, de nem igazán szeretném, hogy az egyetlen barátommal történjen valami. A száma nem volt meg, nem tudtam írni neki, így csak remélni tudtam, hogy nincs valami komoly baja.
Mivel egyedül voltam jobban odafigyeltem a környezetemre. És arra az idegesítő srácra is.
Úgy tűnt mindenki ismeri, a "jó arcok" közé tartozik, bár megkérdőjelezem a jó arc fogalmát, ha Harry köztük van. Híres, illetve inkább hírhedt volt, s mivel nem ronda, ezért lányok hadai legyeskedtek körülötte.
Esküszöm, hogy láttam az egyiket bugyi nélkül az ölébe ülni az ebédlő asztalnál.
Időközben megtudtam, hogy a srác, akivel a teremben reggel találkoztam Zayn. Eggyel felettünk jár, és nem mellesleg egyik legjobb barátja Harrynek.

Az utolsó órámra épphogy beértem, már a tanár is az előadóban volt, egy pillanattal utána érkeztem. Csak bólintott, hogy foglaljak helyet, én pedig behúzott nyakkal tettem meg.
Egyetlen üres hely volt. Pont Harry mellett. Ennek mi értelme van? Most menő, vagy nem? Mert ha az, akkor igenis mindig ülnie kéne mellette valakinek, igaz? Miért nem valami nyomi mellé kell üljek? Khm, még nála is nyomibb mellé...
Lezuttyantam a székre és próbáltam tudomást sem venni pásztázó tekintetéről. Ez a gyerek engem egész valójában irritál.
- Késtél - mondta.
- Nehéz volt megállapítani? Nyugi, ennél többre úgy se kell használnod azt a bogyót a fejedben.
- Csigavér, hugi - vigyorgott. - Lazíts már. Annyit feszengsz, hogy nem találod meg a termeket.
- Ennél rosszabb beszólásra nem futotta? - vontam fel a szemöldököm.
- A tied sem volt valami díjnyertes - vonta meg a vállát.
- Irritáló vagy - morogtam felé. Elmosolyodott.
- Köszönöm a bókot - tett egy pukedliző mozdulatot.
- Nem annak szántam - sziszegtem.
- Tényleg? Nem jöttem volna rá - játszotta az ártatlant.
- Befognád? Figyelnék.
- Tagadhatatlan, hogy ez érdekesebb, mint amit ő mond.
- Nálad minden érdekesebb - replikáztam.
- De valamiért még mindig rám figyelsz - vigyorgott beképzeltem. Kedvem támadt bemosni egyet neki.
- Mert eltereled a figyelmem - néztem szúrósan rá. Élvezte.
- Azt mondtad minden érdekesebb...
- Szállj már le rólam.
- Nem vagyok rajtad...még - kuncogott.
- Mi van? - fordultam felé.
- Akarnád, igaz? - suttogta.
- Akarná a pokol - csaptam a hasára. Felnyögött, de azonnal visszanyerte mosolyát. Nehéz évem lesz.

ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

Stevennek ma hosszabb napja volt, így otthon egyedül kellett lennem egy órán keresztül. Az ég beborult, én pedig bekapcsoltam a tv-t, hogy elnyomjam a dörgéseket.
- Megjöttem - hallatszott a hangja a bejárattól.
- Szia! - válaszoltam neki, miközben valami bugyuta sorozat ment a tv-ben.
- Mit nézel? - jött beljebb.
- Nem tudom - vontam vállat.
- A vihar?
- Az.
- Lala...? - ült mellém.
- Igen? - néztem rá.
- Hidd el, jobb lesz. Csak el kell terelni a figyelmed - mosolygott.
- Tudom - viszonoztam. Megfogta a kezem és beszélgetni kezdtünk.

ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

Hatalmas dörgések, a villámok cikáztak a házak között. 
Egy kislány futott az utcákon, mintha menekülne valami elől. Megrémisztette őt a hangos vihar. Nem tudta, hova, kihez fut, csak elakart tűnni otthonról. Még a viharban is nagyobb biztonságban érezte magát, mint otthon. Egy idő után kifáradt, apró lábai alig tartották törékeny testét. Egy parkhoz ért, ott keresett egy padot és leült rá. Kócos, vizes haja szinte egész testét takarta. Sírt.
- Leila? Gyere elő te átkozott kölyök - ordította valaki. A kislány összerezzent és felpattant a padról. Követte. Ijedten próbált menekülni ismét, de fáradt lábai nem vitték olyan gyorsan, mint akarta.
- Gyerünk - zokogta, ezzel próbálva gyorsabb tempót felvenni.
- Gyere ide, te kis nyomorult - a férfi egyre közelebb ért.
- Nem akarom - suttogta két szipákolás közt a gyerek. - Ne! - sikoltotta, mikor két erős kéz megragadta a derekánál és nem túl finoman tartotta.
- Hogy merészeled? 
- Engedj el! - üvöltötte apró torkából.
- Rendben - válaszolta a másik és agresszívan a földnek hajította az alig 10 éves testet. - Most boldog vagy, igaz? - fröcsögte felé, majd egy hatalmasat rúgott...

- NEE! - üvöltöttem, miközben felugrottam az ágyon. Egy hatalmas dörrenés ébresztett fel rémálmomból. Reszkettem és arcomat cseppek csíkozták. Azonnal megragadtam párnámat és takarómat, majd megpróbáltam felállni. Remegő lábaim nem akartak megtartani, de mozgásra kényszerítettem őket.

- Steven? - suttogtam. - Steven?!
Nem jött válasz. Hangom még nem tért vissza teljesen. Egy újabb hatalmas dörrenés, én pedig már kétségbeesetten kuporodtam össze az ágy mellett.
- STEVEN!
- Lala? - szólt egy álomittas hang az ágyból. Aztán mocorgás és a fiú már mellettem ült, karjai körbe fonták a testem. - Csss! - csitított, miközben én már zokogtam.
- Csak ne menj el! - kértem, mire megszorított.
- Nagyon remegsz - mondta. - Kell a gyógyszer?
- Nem...Csak maradj itt! - kértem ismét.
- Gyere, mássz fel az ágyra - húzott kezemnél fogva. Felsegített, a cuccaimat is az ágyra pakolta, majd mellém feküdt.
- Köszönöm - mondtam már árnyalatokkal nyugodtabban. Csak egy mosolyt küldött felém, majd kezeivel átkarolt a takaró alatt.
- Próbálj meg aludni, rendben? - suttogta a fülembe. - Ha baj van, kelts fel.
- Rendben - leheltem a vállába és kezeimet szorosan a hátára fontam.

/nemsokára jön a folytatása/

213.-as terem

- Steven...Steven! A süket mindenit!
Egy párna a kényelmesen szundító fiú fejének csapódott.
- Haddssmrbkn - válaszolta az és kezével legyintett kettőt.
Egy elhatározással rávetettem magam.
- KEL-JÉL FEL! - üvöltöttem, és csapkodtam ahol csak értem.
- Beléd meg mi ütött? - fogott le, amíg én hánykolódtam a testén.
- Kelj fel! - jelentettem ki.
- Fent vagyok, örülsz? - nézett rám megrovón.
- Igen - vigyorodtam el.
- Miért volt ez ilyen fontos?
- Mert ma van a nap.
- Ne mondd, hogy azért...
- De igen.
- Lala... - kezdte, de egy hatalmas nyerítéssel félbe szakítottam. Egyszerűen nem tudtam nem nevetni. Nagyon boldog voltam.

Nos, illendő lenne végre bemutatkoznom. Leila Melone vagyok, enyhén vörös, picit göndör hajú, szemüveges lány. Szeplők borítják az arcom, nyáron a kezemet is. Néha talán túl reagálom a dolgokat, de persze csak egy kicsit. - KHM. - Jól van. Nagyon.
Borzasztóan gyerekes tudok lenni, az érzelmek embere vagyok. Hagyom, hogy elragadjon a képzeletem, kiszínezem a világot.
Steven Peters pedig a legjobb barátom. Barna hajú, kék szemű és 14 éve együtt járunk iskolába, együtt bolondozunk, elviseljük egymás baromságait. Kapcsolatunk mély, erős kötelék van köztünk.
Ám most új fejezet nyílik életünkben. Egyetemre megyünk. Sajnos két különböző helyre vettek fel minket, de az első nap így is elég fontos. Én alig bírtam aludni az éjjel. Fetrengtem, hánykódtam, de valahogy nem tudtam aludni. Reggel öt órakor már kipattantak a szemeim és eszembe se jutott megvárni, amíg még az a két felesleges óra is letelik, így azonnal neki láttam az öltözködésnek. Rengeteg időm volt, nem siettem el, szépen, komótosan mindent elintéztem. Amikor pedig már nem tudtam mit kezdeni magammal... Lakótársamat keltettem fel. Steven más. Persze, hasonló ételeket szeretünk, hasonló ízlésünk van, de ha valaki lusta, az Steven. Valószínűleg ha nem keltem fel, akkor lekési az első óráját. Pedig még azt sem tudja mi az.
Én persze mindig szerettem iskolába járni, felkelni reggelente. Valószínűleg túl sok energiám van. Mindig mindenre jut időm, nehezen fáradok el, szeretem a kihívásokat. Sosem esett nehezemre a tanulás, a tanárok is kedvelnek, jól érzem magam.
-Lala... egyszer én belefojtalak a párnádba - morogta, majd lelökött magáról. Hátradőltem, s belemerültem a puha takaróba. Még mindig kuncogtam. Éreztem, hogy kikászálódik a testem alól. Pillantásommal még elkaptam, ahogy a fenekét vakarja, majd kisétál a konyhába reggeliért.
- Mennyi az idő? - ásította.
- 6:30 - feleltem.
- Minek... ismétlem, MINEK keltettél fel egy teljes órával előbb? - halottam nyomott hangját.
- Unatkoztam - rántottam meg a vállaim.
- Aha, értem - felelte. Reggel van. Ilyenkor nem tud visszavágni.

ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

- Elkészültél? - kérdeztem meg hatodjára.
- Nem.
- Mi lett volna, ha nem keltelek fel fél órával hamarabb?
- Kialudtam volna magam - zsörtölődött.
- De elkésnénk.
- Nem mindegy? Első nap.
- Pont azért. Borzasztó vagy - túrtam bele a hajába.
- Köszi, azt csináltam az elmúlt egy órában - morgolódott.
- Ne legyél már ennyire durci - mosolyogtam és egy cuppanósat nyomtam fehér arcára. Éreztem, hogy a vonások ellágyulnak.
- Menjünk - jelentette ki, mikor felvette a kardigánját.
Ugrándozva száguldottam le a lépcsőn, ki a házból. Az idő háromnegyed nyolc. Még beérünk.
Akaratom ellenére eldobott engem is kocsijával az egyetemre. Ellenkeztem. Nem akartam, hogy elvigyen, mert neki kocsival 15 perc az út, nekem meg gyalog. Most, hogy elvitt, tuti nem ér be az első órájára.
Azt hiszem attól lett jobb a kedve, hogy mérgelődtem.
- Találkozunk este - dobott egy puszit, majd mielőtt kitalálhattam volna valami frappáns köszönést, elhajtott.

Sóhajtva fordultam meg, táskám úgy lebegett körülöttem, mint egy ciklon. Az iskola szép volt. Nem túl új, de erőteljes kisugárzása volt, szinte saját lelke. Nagyon tetszett.
Az emberek éppen csak szállingóztam befelé, pedig 5 perc múlva kezdődött az eligazítás. Bent sem voltak többen, furcsálltam is, hogy nincs megtelve, de úgy tűnt, rajtam kívül nem sokan veszik komolyan.
Az előcsarnok fel volt újítva, de a lépcső még a korábbi építészet vonásait őrizte magában. Titokzatossá tette a helyet, mintha csak mesélni tudna arról, hogy jártak fel-le rajta.
Növekvő izgatottsággal léptem a faliújság felé, hogy megkeressem rajta, hogy hová kell mennem.
"Anglisztika szak - 2. emelet 213.-as terem" - hirdette a tábla, lábaim pedig azonnal megindultak az emeletre. Az emeleteken viszont sokkal inkább nehéz volt kiigazodni, mint gondoltam. Csak kergetődztem a folyosókon, de a terem csak nem akart előkerülni.
- Tiszta dili ez a hely - nyöszörögtem. Már öt perce késtem.
- Eltévedtél? - hallottam egy kuncogást magam mögül. Hátra fordultam és egy göndör hajú, zöld szemű srác lépett közelebb.
- Jajj, igen. Segítenél? Ez a hely olyan, mint a Roxfort. Esküszöm, hogy lehetetlen eltalálni egy terembe.
- Hányas terem?
- 213 - feleltem segítséget várva, de a fiú csak elvigyorodott.
- Majd megtalálod - felelte, és megindult. Mi? Mi?!!
- Mi van? - döbbentem le. -Nem, gyere vissza és mutasd meg - toporzékoltam. Láttam, hogy a mosoly kiszélesedik az arcán, de nem reagált. Dühömben neki álltam követni. Megakartam neki mondani, hogy egy seggfej, hogy ne vigyorogjon, mint aki megnyerte a lottót, hogy borzasztó alak.
- GYERE VISSZA! -üvöltöttem rá. Nem igazán figyeltem mit csinál, a szavak meg csak dőltek belőlem.
- Jó napot! - köszönt lazán, mikor rám nézett. Most mi van?
- Jó napot! - szólt egy mély hang mögülem.Nem rám nézett. Mögém. A szívem megállt, amikor hátrafordultam. Egy kedves mosolyú negyvenes férfi állt mögöttem, megértő tekintetével pásztázva engem. - Maga egyre rosszabb Mr. Styles. Első napon kiborítani egy lányt?
- Rekordot állítottam - kacsintott rá a göndör srác.
- Ne is törődj vele - nyújtotta felém a kezét a férfi. - Ő mindig ilyen. Bárcsak a tantárgyamból lenne ilyen jó. Akkor nem kellene újra járnia az előző évét. A nevem Dr. Weilshmock. Anglisztika szak.
- Leila Melone - vörösödtem el. Átkozott ír vér. - Sajnálom az üvöltözést amit rendeztem, de...
- Ne magyarázkodj, tudom milyen Harry. Esetleg beljebb fáradunk? - mutatott a Harry mögött lévő ajtóra. 213-as terem. Én egyszer még megölöm ezt a fiút.

Befelé menet még jól oldalba vágtam a humoros kedvű barátocskánkat, majd levágtam magam a második padba, egy lány mellé.
- Szia - köszöntem neki, miközben mellé zuttyantam. - Zavar, ha ide cuccolok?
- Nem - felelte tömören, de mosolyából tudtam, hogy őszinte. Viszonoztam, aztán előkaptam táskámból a füzetemet.
- Minek hoztál füzetet? - kérdezte hirtelen az oldalamon ülő. Felé fordultam, így alaposan szemügyre tudtam venni egyenes sötét fürtjeit, mogyoró szemeit. Tekintete a kérdésből áradó tanácstalanságot sugározta. Tényleg nem értette.
- Jegyzetelni.
- Az első nap? - értetlenkedett.
- Biztos mondanak valami érdekeset, vagy fontosat - magyarázkodtam. Egy ideig még nézett rám, majd visszafordult a tanár felé. Fura.

oooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

Az óra végeztével szedelődzködni kezdtünk, azaz csak én. Senki nem hozott magával még egy tollat sem.
- Hogy hívnak? - kérdezte a barna lány. Egész nap meg sem szólalt.
- Leila. Leila Melone - nyújtottam felé a kezem, de nem fogta meg.
- Én Atália Kiss vagyok - bólintott. Zavartan viszonoztam, majd egy mozdulattal felkaptam a táskám és kisiettem a előadó teremből.

- Hé! - szólt utánam. Megpördültem, s láttam, hogy a kardigánom a kezében van. - Ezt itt hagytad - nevetett. Vöröslő arccal sétáltam vissza hozzá, majd elvettem tőle a ruhadarabot.
- Köszönöm - szóltam halkan. Csak bólintott. Nem a szavak embere.
- Esetleg... - harapta be alsó ajkát. - Egy kávé?
- Hol? - kaptam az alkalmon. Egy nyugodt mosoly terült szét arcán.
- Itt van egy kis kávézó. Valami névtelen. De finom a kávé - magyarázta.
- Rendben - vigyorogtam.

ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

- Tehát akkor ír vagy.
- Csak félig, apám ír volt.
- Miért, most nem az? - kérdezte felvont szemöldökkel. Lehunytam a szemem. Erről nem akartam beszélni. - Bocsi, én nem akartam... - mondta halkan és elöntötte a pír az arcát. Meglepően vörös lett az arca, pedig kreol bőre volt.
- Semmi baj, csak... hagyjuk, jó? - kértem. Bólintott.
- És te?
- Én Magyarországról jöttem - felelte. - De származásilag félig héber vagyok.
- És neked...?
- Apám héber származású.
- Értem. Szüleiddel költöztél ide?
- Nem, egyedül jöttem - felelte, de nem akaródzott neki tovább mondania, én pedig nem erőltettem. Mindenkinek vannak titkai. Szájamhoz emeltem a kakaómat, majd beleszürcsöltem a finom italba.
- Azért ízlik? - kérdezte halkan.
- Igen, nagyon jó - mosolyogtam. Bólintott. Bólintós lány.

- Egy shake-et - jelentette be fennhangon egy ismerős hang. Nem tudtam kié lehet, de irritált. Az italomba temettem arcom és kiittam a poharat.
- Mehetünk - jelentettem be Atinak, aki addigra már rég végzet saját cappuccinojával.
- Elnézést - szólt a pincérnőnek. - Fizetnék.
- Kifizetem én - mondtam, de nemlegesen rázta a fejét.
- Majd máskor - mondta, majd odaadta a nőnek a két ital árát. A szememet forgattam, mire ő halványan elmosolyodott, aztán felkapván cuccainkat odébb álltunk. VOLNA.
- Leila? - hallottam az idegesítő hangot megint. Nekem szólt? Megfordultam.
- Na ne - suttogtam elkeseredetten. Harry.
- Jó újra látni - kacagott.
- Téged nem - húztam el a szám.
- Pedig szívesen segítenék megtalálni neked a kijáratot, ha nem megy - kacsintott. Fújtatva megfordultam és Atáliát követve kisétáltam a kávézóból.

Már majdnem jól sikerült a délután. Majdnem.

/nemsokára folytatása/