213.-as terem

- Steven...Steven! A süket mindenit!
Egy párna a kényelmesen szundító fiú fejének csapódott.
- Haddssmrbkn - válaszolta az és kezével legyintett kettőt.
Egy elhatározással rávetettem magam.
- KEL-JÉL FEL! - üvöltöttem, és csapkodtam ahol csak értem.
- Beléd meg mi ütött? - fogott le, amíg én hánykolódtam a testén.
- Kelj fel! - jelentettem ki.
- Fent vagyok, örülsz? - nézett rám megrovón.
- Igen - vigyorodtam el.
- Miért volt ez ilyen fontos?
- Mert ma van a nap.
- Ne mondd, hogy azért...
- De igen.
- Lala... - kezdte, de egy hatalmas nyerítéssel félbe szakítottam. Egyszerűen nem tudtam nem nevetni. Nagyon boldog voltam.

Nos, illendő lenne végre bemutatkoznom. Leila Melone vagyok, enyhén vörös, picit göndör hajú, szemüveges lány. Szeplők borítják az arcom, nyáron a kezemet is. Néha talán túl reagálom a dolgokat, de persze csak egy kicsit. - KHM. - Jól van. Nagyon.
Borzasztóan gyerekes tudok lenni, az érzelmek embere vagyok. Hagyom, hogy elragadjon a képzeletem, kiszínezem a világot.
Steven Peters pedig a legjobb barátom. Barna hajú, kék szemű és 14 éve együtt járunk iskolába, együtt bolondozunk, elviseljük egymás baromságait. Kapcsolatunk mély, erős kötelék van köztünk.
Ám most új fejezet nyílik életünkben. Egyetemre megyünk. Sajnos két különböző helyre vettek fel minket, de az első nap így is elég fontos. Én alig bírtam aludni az éjjel. Fetrengtem, hánykódtam, de valahogy nem tudtam aludni. Reggel öt órakor már kipattantak a szemeim és eszembe se jutott megvárni, amíg még az a két felesleges óra is letelik, így azonnal neki láttam az öltözködésnek. Rengeteg időm volt, nem siettem el, szépen, komótosan mindent elintéztem. Amikor pedig már nem tudtam mit kezdeni magammal... Lakótársamat keltettem fel. Steven más. Persze, hasonló ételeket szeretünk, hasonló ízlésünk van, de ha valaki lusta, az Steven. Valószínűleg ha nem keltem fel, akkor lekési az első óráját. Pedig még azt sem tudja mi az.
Én persze mindig szerettem iskolába járni, felkelni reggelente. Valószínűleg túl sok energiám van. Mindig mindenre jut időm, nehezen fáradok el, szeretem a kihívásokat. Sosem esett nehezemre a tanulás, a tanárok is kedvelnek, jól érzem magam.
-Lala... egyszer én belefojtalak a párnádba - morogta, majd lelökött magáról. Hátradőltem, s belemerültem a puha takaróba. Még mindig kuncogtam. Éreztem, hogy kikászálódik a testem alól. Pillantásommal még elkaptam, ahogy a fenekét vakarja, majd kisétál a konyhába reggeliért.
- Mennyi az idő? - ásította.
- 6:30 - feleltem.
- Minek... ismétlem, MINEK keltettél fel egy teljes órával előbb? - halottam nyomott hangját.
- Unatkoztam - rántottam meg a vállaim.
- Aha, értem - felelte. Reggel van. Ilyenkor nem tud visszavágni.

ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

- Elkészültél? - kérdeztem meg hatodjára.
- Nem.
- Mi lett volna, ha nem keltelek fel fél órával hamarabb?
- Kialudtam volna magam - zsörtölődött.
- De elkésnénk.
- Nem mindegy? Első nap.
- Pont azért. Borzasztó vagy - túrtam bele a hajába.
- Köszi, azt csináltam az elmúlt egy órában - morgolódott.
- Ne legyél már ennyire durci - mosolyogtam és egy cuppanósat nyomtam fehér arcára. Éreztem, hogy a vonások ellágyulnak.
- Menjünk - jelentette ki, mikor felvette a kardigánját.
Ugrándozva száguldottam le a lépcsőn, ki a házból. Az idő háromnegyed nyolc. Még beérünk.
Akaratom ellenére eldobott engem is kocsijával az egyetemre. Ellenkeztem. Nem akartam, hogy elvigyen, mert neki kocsival 15 perc az út, nekem meg gyalog. Most, hogy elvitt, tuti nem ér be az első órájára.
Azt hiszem attól lett jobb a kedve, hogy mérgelődtem.
- Találkozunk este - dobott egy puszit, majd mielőtt kitalálhattam volna valami frappáns köszönést, elhajtott.

Sóhajtva fordultam meg, táskám úgy lebegett körülöttem, mint egy ciklon. Az iskola szép volt. Nem túl új, de erőteljes kisugárzása volt, szinte saját lelke. Nagyon tetszett.
Az emberek éppen csak szállingóztam befelé, pedig 5 perc múlva kezdődött az eligazítás. Bent sem voltak többen, furcsálltam is, hogy nincs megtelve, de úgy tűnt, rajtam kívül nem sokan veszik komolyan.
Az előcsarnok fel volt újítva, de a lépcső még a korábbi építészet vonásait őrizte magában. Titokzatossá tette a helyet, mintha csak mesélni tudna arról, hogy jártak fel-le rajta.
Növekvő izgatottsággal léptem a faliújság felé, hogy megkeressem rajta, hogy hová kell mennem.
"Anglisztika szak - 2. emelet 213.-as terem" - hirdette a tábla, lábaim pedig azonnal megindultak az emeletre. Az emeleteken viszont sokkal inkább nehéz volt kiigazodni, mint gondoltam. Csak kergetődztem a folyosókon, de a terem csak nem akart előkerülni.
- Tiszta dili ez a hely - nyöszörögtem. Már öt perce késtem.
- Eltévedtél? - hallottam egy kuncogást magam mögül. Hátra fordultam és egy göndör hajú, zöld szemű srác lépett közelebb.
- Jajj, igen. Segítenél? Ez a hely olyan, mint a Roxfort. Esküszöm, hogy lehetetlen eltalálni egy terembe.
- Hányas terem?
- 213 - feleltem segítséget várva, de a fiú csak elvigyorodott.
- Majd megtalálod - felelte, és megindult. Mi? Mi?!!
- Mi van? - döbbentem le. -Nem, gyere vissza és mutasd meg - toporzékoltam. Láttam, hogy a mosoly kiszélesedik az arcán, de nem reagált. Dühömben neki álltam követni. Megakartam neki mondani, hogy egy seggfej, hogy ne vigyorogjon, mint aki megnyerte a lottót, hogy borzasztó alak.
- GYERE VISSZA! -üvöltöttem rá. Nem igazán figyeltem mit csinál, a szavak meg csak dőltek belőlem.
- Jó napot! - köszönt lazán, mikor rám nézett. Most mi van?
- Jó napot! - szólt egy mély hang mögülem.Nem rám nézett. Mögém. A szívem megállt, amikor hátrafordultam. Egy kedves mosolyú negyvenes férfi állt mögöttem, megértő tekintetével pásztázva engem. - Maga egyre rosszabb Mr. Styles. Első napon kiborítani egy lányt?
- Rekordot állítottam - kacsintott rá a göndör srác.
- Ne is törődj vele - nyújtotta felém a kezét a férfi. - Ő mindig ilyen. Bárcsak a tantárgyamból lenne ilyen jó. Akkor nem kellene újra járnia az előző évét. A nevem Dr. Weilshmock. Anglisztika szak.
- Leila Melone - vörösödtem el. Átkozott ír vér. - Sajnálom az üvöltözést amit rendeztem, de...
- Ne magyarázkodj, tudom milyen Harry. Esetleg beljebb fáradunk? - mutatott a Harry mögött lévő ajtóra. 213-as terem. Én egyszer még megölöm ezt a fiút.

Befelé menet még jól oldalba vágtam a humoros kedvű barátocskánkat, majd levágtam magam a második padba, egy lány mellé.
- Szia - köszöntem neki, miközben mellé zuttyantam. - Zavar, ha ide cuccolok?
- Nem - felelte tömören, de mosolyából tudtam, hogy őszinte. Viszonoztam, aztán előkaptam táskámból a füzetemet.
- Minek hoztál füzetet? - kérdezte hirtelen az oldalamon ülő. Felé fordultam, így alaposan szemügyre tudtam venni egyenes sötét fürtjeit, mogyoró szemeit. Tekintete a kérdésből áradó tanácstalanságot sugározta. Tényleg nem értette.
- Jegyzetelni.
- Az első nap? - értetlenkedett.
- Biztos mondanak valami érdekeset, vagy fontosat - magyarázkodtam. Egy ideig még nézett rám, majd visszafordult a tanár felé. Fura.

oooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

Az óra végeztével szedelődzködni kezdtünk, azaz csak én. Senki nem hozott magával még egy tollat sem.
- Hogy hívnak? - kérdezte a barna lány. Egész nap meg sem szólalt.
- Leila. Leila Melone - nyújtottam felé a kezem, de nem fogta meg.
- Én Atália Kiss vagyok - bólintott. Zavartan viszonoztam, majd egy mozdulattal felkaptam a táskám és kisiettem a előadó teremből.

- Hé! - szólt utánam. Megpördültem, s láttam, hogy a kardigánom a kezében van. - Ezt itt hagytad - nevetett. Vöröslő arccal sétáltam vissza hozzá, majd elvettem tőle a ruhadarabot.
- Köszönöm - szóltam halkan. Csak bólintott. Nem a szavak embere.
- Esetleg... - harapta be alsó ajkát. - Egy kávé?
- Hol? - kaptam az alkalmon. Egy nyugodt mosoly terült szét arcán.
- Itt van egy kis kávézó. Valami névtelen. De finom a kávé - magyarázta.
- Rendben - vigyorogtam.

ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

- Tehát akkor ír vagy.
- Csak félig, apám ír volt.
- Miért, most nem az? - kérdezte felvont szemöldökkel. Lehunytam a szemem. Erről nem akartam beszélni. - Bocsi, én nem akartam... - mondta halkan és elöntötte a pír az arcát. Meglepően vörös lett az arca, pedig kreol bőre volt.
- Semmi baj, csak... hagyjuk, jó? - kértem. Bólintott.
- És te?
- Én Magyarországról jöttem - felelte. - De származásilag félig héber vagyok.
- És neked...?
- Apám héber származású.
- Értem. Szüleiddel költöztél ide?
- Nem, egyedül jöttem - felelte, de nem akaródzott neki tovább mondania, én pedig nem erőltettem. Mindenkinek vannak titkai. Szájamhoz emeltem a kakaómat, majd beleszürcsöltem a finom italba.
- Azért ízlik? - kérdezte halkan.
- Igen, nagyon jó - mosolyogtam. Bólintott. Bólintós lány.

- Egy shake-et - jelentette be fennhangon egy ismerős hang. Nem tudtam kié lehet, de irritált. Az italomba temettem arcom és kiittam a poharat.
- Mehetünk - jelentettem be Atinak, aki addigra már rég végzet saját cappuccinojával.
- Elnézést - szólt a pincérnőnek. - Fizetnék.
- Kifizetem én - mondtam, de nemlegesen rázta a fejét.
- Majd máskor - mondta, majd odaadta a nőnek a két ital árát. A szememet forgattam, mire ő halványan elmosolyodott, aztán felkapván cuccainkat odébb álltunk. VOLNA.
- Leila? - hallottam az idegesítő hangot megint. Nekem szólt? Megfordultam.
- Na ne - suttogtam elkeseredetten. Harry.
- Jó újra látni - kacagott.
- Téged nem - húztam el a szám.
- Pedig szívesen segítenék megtalálni neked a kijáratot, ha nem megy - kacsintott. Fújtatva megfordultam és Atáliát követve kisétáltam a kávézóból.

Már majdnem jól sikerült a délután. Majdnem.

/nemsokára folytatása/