Vihar

- Steven? Hahó! - szóltam otthon. A kulcsomat a helyére akasztottam, a fogasra pedig a kardigánomat.
- Halihó, szépség! - rikkantotta a konyhából. Csak nem...főz?
- Mit csinálsz? - kérdeztem, miközben a szandálomat húztam le a bokámról.
- Szenvicset. Te is kérsz? - jött a válasz. Hát persze, hogy nem főz. Hogy is képzelhettem? De legalább kaja.
- Hármat.
- Hosszú napod lehetett - mondta, s hallottam a hangjából a vigyorgást.
- Az volt - bólintottam a semminek. Betántorogtam  a konyhába és hátulról megöleltem.
- Hé! Mi ez a nagy érzelgősség? - fordult meg, majd magához ölelt.
- Semmi. Már vagy tegnap óta nem öleltél meg - mosolyogtam.
- Ez az átka az egyetemnek. Meg még sok más...
- Csönd - csaptam a hátára, mire felnyögött. - Elrontod.
- Mit? Azt, hogy elaludj a vállamon?
- Ühümm... - adtam ki a legértelmesebb hangot magamból.
- Komolyan fáradt vagy?
- Most igen.
- Nem hittem volna, hogy megélem - pöccintett bele az oldalamba. Egy hatalmas sikoltás kíséretében ugrottam a nyakába.
- Ezt többé ne! Már kértelek - nyafogtam.
- Lala nem bírja a csikizééést - nyávogott kisgyerekes hangon, majd újra belepöccintett. Sikoltozhattam, rángatózhattam, de nem engedett. Így kell nekem jóhiszeműen megölelnem. Hahh.
- Steven... STEVEN... Nehem bihirom. Hagyd ahabba! Steeeven! - vinnyogtam, amíg ő kezeivel a legérzékenyebb pontjaimat csikizte halálra.
- Ezt a reggeli keltésért kapod - kacagott. Aztán abbahagyta. Végre. Szúró oldallal húzódtam el a közeléből, halálos pillantásokat vetve felé.
- Nem tudom mit vagy úgy oda. Nélkülem be se értél volna majdnem időben.
- Szerinted szándékoztam? - tárta szét a kezeit. Van benne valami.
- Jó, de...
- Meg ne szólalj. Ha szendvics kell befogod a pofazacsit.
- Arhh - zsörtölődtem, de inkább levetettem magam a pulthoz.

oooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

Ismét az egyetem előtt álltam, immár felkészülve az első órámra. Vállamon a táska már valamivel súlyosabb volt, így nem lengedezett körülöttem minden egyes fordulatnál, örömömre.
Minden óra más teremben volt, ezért kicsit feszengve mentem be, attól félve, hogy a termek megtalálásában ma is zűrös perceim lesznek. Szerencsémre viszont a földszinten volt az első órám, könnyebben megtaláltam az előadót, mint a mosdót.
Belépve egy nagy terembe jutottam. Nem volt felújítva, ez külön tetszett. Megadta neki azt a felsőbbrendűséget. A többi terem nagy részét átalakították, de ez őrizte a méltóságát. Keményen, rendíthetetlenül állt.
- Látom ma eltaláltál a terembe. Ki segített? - kérdezte valaki a fülem mellől. Nem volt kétségem afelől, hogy ki az. Szemem forgatva fordultam felé, de megdöbbenve vettem tudomásul, hogy csak pár centire áll tőlem.
- Ahh - tört ki belőlem a hang, ahogy önkéntelenül is hátrább botladoztam. Mikor visszanyertem egyensúlyomat felvettem a legmérgesebb tekintetem, amivel megríkattam az öcsémet és megszólaltam. - Te kinéztél magadnak?
- Mondjuk úgy, hogy vicces, amikor mérges vagy - kacsintott.
- Ha hat éves lennél, még azt gondolnám, hogy tetszem neked - húztam össze a homlokom.
- Még jó, hogy nem hat éves vagyok - horkantott.
- Harry... Hú, miért néz rád ez a csaj ilyen tekintettel? - lépett hozzánk egy sötét hajú srác.
- Mert közöltem vele, hogy nem a zsánerem - legyintett a kedvenckém. Mi? A másik srác kuncogni kezdett, felém fordult.
- Ne aggódj, majd találsz valakit - kacsintott.
- MI?! Nem, nem, nekem nem tetszik ez a...
- Nem kell tagadnod - vigyorgott Styles. Rettentő dühös lettem rá.
- Téged egyszer megöllek. Tényleg. Megfojtalak - sziszegtem, és elsétáltam a két srác között.
- Leila! Hé, Leila! Eltalálsz a padig? - üvöltött utánam. Fújtatva vetettem le magam az egyik padba. Megőrülök ettől a sráctól. Sajnos a rossz értelemben.

ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

Atáliát egész nap nem láttam. Nem jelent meg az órákon, így kénytelen voltam mások mellé leülni, vagy egyedül tengetni az órákat. Nem örültem neki, és aggódtam a lány miatt. Nem mintha mély barátságunk volna, hisz csak tegnap ismertük meg egymást, de nem igazán szeretném, hogy az egyetlen barátommal történjen valami. A száma nem volt meg, nem tudtam írni neki, így csak remélni tudtam, hogy nincs valami komoly baja.
Mivel egyedül voltam jobban odafigyeltem a környezetemre. És arra az idegesítő srácra is.
Úgy tűnt mindenki ismeri, a "jó arcok" közé tartozik, bár megkérdőjelezem a jó arc fogalmát, ha Harry köztük van. Híres, illetve inkább hírhedt volt, s mivel nem ronda, ezért lányok hadai legyeskedtek körülötte.
Esküszöm, hogy láttam az egyiket bugyi nélkül az ölébe ülni az ebédlő asztalnál.
Időközben megtudtam, hogy a srác, akivel a teremben reggel találkoztam Zayn. Eggyel felettünk jár, és nem mellesleg egyik legjobb barátja Harrynek.

Az utolsó órámra épphogy beértem, már a tanár is az előadóban volt, egy pillanattal utána érkeztem. Csak bólintott, hogy foglaljak helyet, én pedig behúzott nyakkal tettem meg.
Egyetlen üres hely volt. Pont Harry mellett. Ennek mi értelme van? Most menő, vagy nem? Mert ha az, akkor igenis mindig ülnie kéne mellette valakinek, igaz? Miért nem valami nyomi mellé kell üljek? Khm, még nála is nyomibb mellé...
Lezuttyantam a székre és próbáltam tudomást sem venni pásztázó tekintetéről. Ez a gyerek engem egész valójában irritál.
- Késtél - mondta.
- Nehéz volt megállapítani? Nyugi, ennél többre úgy se kell használnod azt a bogyót a fejedben.
- Csigavér, hugi - vigyorgott. - Lazíts már. Annyit feszengsz, hogy nem találod meg a termeket.
- Ennél rosszabb beszólásra nem futotta? - vontam fel a szemöldököm.
- A tied sem volt valami díjnyertes - vonta meg a vállát.
- Irritáló vagy - morogtam felé. Elmosolyodott.
- Köszönöm a bókot - tett egy pukedliző mozdulatot.
- Nem annak szántam - sziszegtem.
- Tényleg? Nem jöttem volna rá - játszotta az ártatlant.
- Befognád? Figyelnék.
- Tagadhatatlan, hogy ez érdekesebb, mint amit ő mond.
- Nálad minden érdekesebb - replikáztam.
- De valamiért még mindig rám figyelsz - vigyorgott beképzeltem. Kedvem támadt bemosni egyet neki.
- Mert eltereled a figyelmem - néztem szúrósan rá. Élvezte.
- Azt mondtad minden érdekesebb...
- Szállj már le rólam.
- Nem vagyok rajtad...még - kuncogott.
- Mi van? - fordultam felé.
- Akarnád, igaz? - suttogta.
- Akarná a pokol - csaptam a hasára. Felnyögött, de azonnal visszanyerte mosolyát. Nehéz évem lesz.

ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

Stevennek ma hosszabb napja volt, így otthon egyedül kellett lennem egy órán keresztül. Az ég beborult, én pedig bekapcsoltam a tv-t, hogy elnyomjam a dörgéseket.
- Megjöttem - hallatszott a hangja a bejárattól.
- Szia! - válaszoltam neki, miközben valami bugyuta sorozat ment a tv-ben.
- Mit nézel? - jött beljebb.
- Nem tudom - vontam vállat.
- A vihar?
- Az.
- Lala...? - ült mellém.
- Igen? - néztem rá.
- Hidd el, jobb lesz. Csak el kell terelni a figyelmed - mosolygott.
- Tudom - viszonoztam. Megfogta a kezem és beszélgetni kezdtünk.

ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

Hatalmas dörgések, a villámok cikáztak a házak között. 
Egy kislány futott az utcákon, mintha menekülne valami elől. Megrémisztette őt a hangos vihar. Nem tudta, hova, kihez fut, csak elakart tűnni otthonról. Még a viharban is nagyobb biztonságban érezte magát, mint otthon. Egy idő után kifáradt, apró lábai alig tartották törékeny testét. Egy parkhoz ért, ott keresett egy padot és leült rá. Kócos, vizes haja szinte egész testét takarta. Sírt.
- Leila? Gyere elő te átkozott kölyök - ordította valaki. A kislány összerezzent és felpattant a padról. Követte. Ijedten próbált menekülni ismét, de fáradt lábai nem vitték olyan gyorsan, mint akarta.
- Gyerünk - zokogta, ezzel próbálva gyorsabb tempót felvenni.
- Gyere ide, te kis nyomorult - a férfi egyre közelebb ért.
- Nem akarom - suttogta két szipákolás közt a gyerek. - Ne! - sikoltotta, mikor két erős kéz megragadta a derekánál és nem túl finoman tartotta.
- Hogy merészeled? 
- Engedj el! - üvöltötte apró torkából.
- Rendben - válaszolta a másik és agresszívan a földnek hajította az alig 10 éves testet. - Most boldog vagy, igaz? - fröcsögte felé, majd egy hatalmasat rúgott...

- NEE! - üvöltöttem, miközben felugrottam az ágyon. Egy hatalmas dörrenés ébresztett fel rémálmomból. Reszkettem és arcomat cseppek csíkozták. Azonnal megragadtam párnámat és takarómat, majd megpróbáltam felállni. Remegő lábaim nem akartak megtartani, de mozgásra kényszerítettem őket.

- Steven? - suttogtam. - Steven?!
Nem jött válasz. Hangom még nem tért vissza teljesen. Egy újabb hatalmas dörrenés, én pedig már kétségbeesetten kuporodtam össze az ágy mellett.
- STEVEN!
- Lala? - szólt egy álomittas hang az ágyból. Aztán mocorgás és a fiú már mellettem ült, karjai körbe fonták a testem. - Csss! - csitított, miközben én már zokogtam.
- Csak ne menj el! - kértem, mire megszorított.
- Nagyon remegsz - mondta. - Kell a gyógyszer?
- Nem...Csak maradj itt! - kértem ismét.
- Gyere, mássz fel az ágyra - húzott kezemnél fogva. Felsegített, a cuccaimat is az ágyra pakolta, majd mellém feküdt.
- Köszönöm - mondtam már árnyalatokkal nyugodtabban. Csak egy mosolyt küldött felém, majd kezeivel átkarolt a takaró alatt.
- Próbálj meg aludni, rendben? - suttogta a fülembe. - Ha baj van, kelts fel.
- Rendben - leheltem a vállába és kezeimet szorosan a hátára fontam.

/nemsokára jön a folytatása/