Kakaó

- Kócos vagy.
- Tudom.
- Nem akarsz vele semmit csinálni?
- Ahh, már próbáltam - morgolódtam. Steven csak mosolygott ügyetlenkedésemen.
- Adj egy hajgumit.
- Hogy mit?
- Tudod, amivel fel lehet kötni az ember haját.
- De én nem hordok...
- Most fogsz. Csak estig kell kibírnod.
- De nem szeretem.
- Tudom. Nem fogom szorosra húzni. Nem is lófarkad lesz.
- Az sem biztos, hogy van hajgumim.
- De van.
- Honnan...?
- Egy éve együtt élünk az Isten szerelmére!
- Jó...
- Hozd már - csapott a popsimra. Szúrósan néztem vissza rá, miközben a szobámba tartottam egy rég használt haj felkötő iszonyatért. Fogalmam sincs, hogy miért hagyok neki ilyen dolgokat. Esetleg az olyanok miatt, mint tegnap. Megérdemli, hogy ne ellenkezzek most vele. MOST.

- Itt van - sóhajtottam, majd megfordultam.
- Remek. Döntsd előre a fejed.
- Hogy mi?
- Csak csináld, Lala!
- Jó - forgattam a szemem, és előre buktam. Hallottam, ahogy megkerül és elölről ragadja meg kusza tincseim tömkelegét. Óvatosan csinálta, nem is éreztem amikor felkötötte.
- Kész - mondta egy perccel később.
- Tuti? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Emeld már fel a fejed! - türelmetlenkedett. Sóhajtva tettem amit kért, de a szemem szorosan csukva volt. - Ennyire nem borzasztó a dolog - morgolódott, én pedig fél szememet kinyitottam. Aztán mindkettőt. Meglepetten vettem tudomásul, hogy tetszik a konty, amit Steven csinált. Nagyon ügyes volt, csak a hosszú frufrumat hagyta kilógni, a többit egy szelíd, laza kontyban fogta össze. Nem vagyok beképzelt ember, de jó állt.
- Woah - meghökkentem. Steven pedig elégedetten vigyorgott mellettem.
- Szóval nem is rossz?
- Jó lett - bólintottam.
- Mert illik hozzád - simított végig a hátamon. Elmosolyodtam, majd egy puszit nyomtam az arcára.

- Induljunk - húztam kezénél fogva.

- Ülj be!
- Minek?
- Elviszlek.
- Ugyan, 15 perc az út, felesleges - legyintettem.
- Csináld már egyszer azt, amit mondok! - dobbantott a lábával.
- Minek akarsz te engem...?
- Mert sok időnk van, én pedig szívesen beviszlek, de tök mindegy, ilyen kedvem van. Lala, kérlek!
- Rendben, de akkor még maradsz beszélgetni, jó? Nem akarok fél órát várni.
- Ígérem - válaszolt színpadiasan. Elmosolyodtam. - Eléggé vicces, hogy én könyörgöm, hogy elvigyelek.
- Tényleg az - hagytam rá nevetve, ezért megpaskolta a vállam.
- Makacs.
- Te is.

ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

- Bentről még szebb, bár sajnálom, hogy fel lett újítva. Jó, biztosan nem volt már túl jó állapotban, de valahogy nekem nem illik a jelleméhez. Mintha...
- Kiűzték volna belőle a lelkét? - kérdezett egy kedves mosollyal Steven.
- Igen - pirultam el. Túl jól ismer. Túl nagy élvezettel magyarázok.
- Oda vagy ezekért a régi épületekért - csóválta a fejét.
- Van történetük. Különlegesek, saját stílust alkotnak. Olyanok, mint egy darab a múltból, aki mindent tud. Ha a régi házak mesélni tudnának. Képzeld mennyi mindent láthattak azok a falak!
- Ühümm - na igen. Stevent nem nagyon érdeklik a régi házak. Viszont alig bírta visszatartani a kuncogását.
- Most kinevetsz? - húztam össze a szemem.
- Neeem - vigyorogta. A vállába bokszoltam, ezzel jelezvén, hogy bunkó.
- Így fogok én neked mesélni arról, amit szeretek.
- Nem is arról beszéltél.
- De igen - értetlenkedtem.
- Dehogy, egy szó sem esett rólam - nevetett.
- Hát te hülye vagy - nevettem vele. A pillanat nem tartott sokáig, mert abban a pillanatban megjelent mellettem valaki.
- Idegenvezetőnek mész, Leila? De hisz még a terembe sem találsz el - szólt az idegesítő hang tulajdonosa. Arcom először megkeményedett, aztán fáradt kifejezésbe tévedt.
- Nem tudsz újat kitalálni, Styles?
- Ki tudnék találni sok mindent, de ez igaz - kacsintott. Nem néztem rá, de átégette a hátamat az a kacsintás. Bennem már felforrt a kanna, füstölögve fordultam az egyén felé, aki elégedetten nézett.
- Rendben. Akkor most fogd magadat, menjél és keresd meg a poént, mert én valahogy nem találom.
- Ahogy a termeket sem, igaz? - nevetett fel. Égett az arcom, pipacsvörös volt, még a homlokom is.
- Lala...? - hallottam meg messziről Steven hangját.
- Lala? Cuki név. Lehet, hogy ezentúl így hívlak - tűnődött feltűnően Mr. Seggfej.
- Nem fogsz! - mondtam a kelleténél hangosabban.
- Lala, hagyd! - szólt Steven.
- Igen, Lala, hallgass a fiúdra - húzta össze a szemét Harry.
- Te csak meg se szólalj - mondtam, majd Stevenhez fordultam. - Menjünk, jó?
- Menjünk - bólintott az, miközben a göndört méregette.
- Ez egy méretes seggfej! El nem hiszem, hogy ilyenek léteznek. Egy nyomorult kis görény, nem több. Az az idegesítő vigyora...ahhh...- hőbörögtem, miközben sietősen lépdeltem el.
- Lassíts már! - szólt Steven. - Nyugi! Miért akadtál ki ennyire?
- Mert az a srác. Az... borzasztó. Kiakasztó, önelégült, beképzelt, egobajnok!
- Lazíts! Nem feszülj be tőle ennyire. Erre játszik. Élvezi, hogy idegeskedsz. Ha nem veszel róla tudomást, az idegesíteni fogja - ragadta meg a vállaimat.
- De én nem fogom hagyni...
- Le fog állni. Tudom milyen az Ilyen - szorított meg.
- Jó - morgolódtam.
- Ne gondold, hogy nem értem a problémádat! Igenis értem, ezért próbálok segíteni, Ms. Makacska!
- Te...
- Ismerlek.
- Néha azt gondolom, hogy sajnos - mosolyodtam el, majd átöleltem.

ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

6 nap telt el, ezáltal a hétvége is.
Stevennel otthon töltöttük szabadidőnket. Én tanultam, ő pedig próbált lebeszélni róla, megosztott munka volt. Vasárnap elmentünk vacsorázni egy kis útszéli kínaiba. Leginkább semmi érdekes nem történt velünk, de nagyon jól éreztem magam vele.

Eljött a szerda, egy újabb nap az egyetemben, ahol még mindig csak két barátnőm van, akik közül az egyik csak azért ismerem, mert a másik az első nap után eltűnt. Atália azóta sem került elő, én pedig kezdtem egyre inkább aggódni a lány miatt. Azt is furcsának tartottam, hogy senkit nem érdekel a hiányzása. Tény, hogy nem igazán ismerhették, és visszahúzódó alak volt, de már egy hete nem jött iskolába. Vagy csak túl reagálom a dolgot. Sokszor történik ilyen, nem lepne meg.
Mellesleg Steven tele dumálta a fejem. Megígértette velem, hogy nem foglalkozom Harryvel és a gyerekes beszólásaival. Aztán hozzátette, hogy ebben igazán hasonlítunk, ezért fejbe találtam egy párnával. Természetesen teljességgel véletlenül.

Egy kávéval a kezemben léptem be az utolsó órámra. Tegyük hozzá, hogy én eredetileg egy dobozos kakaót szerettem volna venni, de az az ostoba gép kávét dobott ki. Félig mérgelődve cipeltem magammal a dobozos jegeskávét, de volt annál nagyobb gondom, minthogy a kávé mivoltát kérdőjelezzem meg. Ez az óra volt a halálom, mert kénytelen voltam Styles mellé ülni.
Rossz hangulatban ültem le a székre, amelyet sajátoménak tudhattam és a kávét magam elé rakva figyeltem a leírását.
- Kávé? - hallottam meg a kedvenckém hangját, s azt, amint épp mellém huppan.
- Az - válaszoltam higgadtan. Higgadtan. Levegő ki és be. Nem idegesíthet fel.
- De te mindig kakaót iszol - ráncolta homlokát. Elképedve néztem rá.
- Te figyeled mit iszom? - hitetlenkedtem.
- Mindig az van a kezedben. Lehetetlen nem észre venni - forgatta a szemgolyóját. Nem válaszol, nem szól. Nem és nem.
- Ühümm - hümmögtem és ismét visszatereltem a gondolataimat a kávé igen érdekfeszítő leírására.
- Nem iszod meg? - kérdezett megint. Istenem! Miért kell ennek ilyen beszédesnek lennie ma?
- Nem, nem szeretem a kávét. Így is pörgős vagyok, ha ezt megiszom nem fogok tudni aludni sem.
- Akkor minek vetted? - tette fel a kérdést. Tudtam, egyszerűen éreztem, hogy nem hagyná ki a lehetőséget, hogy megkérdezze.
- Nem ezt akartam venni, de a gép ezt dobta ki - vontam vállat.
- Gondolom kakaót akartál - mondta. Hát persze, hogy azt akartam. Ne válaszolj, ne foglalkozz vele, akármennyire is irritáló. Mivel nem válaszoltam, úgy gondolta tennie kell valamit, hogy felháborodást váltson ki belőlem. Elém nyúlt és megragadta a dobozás kávét.
- Héé... -kezdtem, mikor felbontotta és elkezdte magába önteni.
- Úgy sem ittad volna meg - vigyorgott, erre én csak szemet forgattam. Ez a srác tényleg egyre rosszabb, vagy csak én látom úgy?

Miután az óra megkezdődött én próbáltam jegyzetelni és nem a bongyor barátunk folyamatos, meg nem szűnő szörcsögését elemezni. Rendíthetetlenül próbált az idegeimre menni.
Nyugi, ne foglalkozz vele, higgadj le!
És ekkor egy hatalmas rántással kitépte valaki a hajamból a gumit. Merthogy ma is megkértem Stevent, hogy kösse fel.
Nem kellett megkérdeznem ki volt az, a tettes mellettem ült, meghökkentségemet önelégült vigyorral jutalmazva tartotta kezében a kávémat és a hajgumimat. Nálam betelt a pohár, elegem volt abból a nyavalyás fiúból.
- Te meg mi a poklot csinálsz? - sziszegtem halkan, láthatólag erre a hangra várt.
- Jobban tetszik kibontva - vont vállat. Tetszik neki?
- Na és az engem hol érdekel, hogy neked mi tetszik? - suttogtam élesen. Pedig az előbb érdekelt. Csak tudnám miért.
- Ó, szerintem nagyon is érdekel - húzódtak széles vigyorra ajkai. Már rengetegszer láttam ezt a mosolyt. Ilyenkor kis gödröcskék jelennek meg az arcán. Idegesítő.
- Nem érdekel - vörösödtem ki a méregtől.
- Pedig nekem tetszik, amikor ilyen dühös vagy - nevetett.
- Azért, mert egy görény vagy - fontam keresztbe a karjaimat.
- Az vagyok - hagyta rám és úgy tartotta a kezében azt az egyszerű fekete hajgumit, mintha valami díj volna. Mintha nagy érdem volna, hogy mint valami kis óvodás kikapta a hajamból.
- Olyan vagy, mint egy gyerek - suttogtam magam elé. Nem igazán akartam kimondani, de kicsúszott. Nem hogy zavarta volna, de még inkább mosolyogni kezdett.

ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

- Leila!
Már megint ő. Valaki mentsen meg. Kérlek. Gyorsítsunk, akkor talán elmegy.
- Leila! Állj már meg!
- Hagyjál békén, Stlyes! - morgolódtam, de ő már karomnál fogva visszarántott.
- Nem menekülsz már tőlem - kacsintott.
- Mondd, mit tettem, hogy ezt kiérdemeltem? - bosszankodtam.
- Hozzám szóltál... Esetleg, de még nem döntöttem el.
A szememet forgattam.
- Mond csak, nem vár rád véletlen valamelyik üres előadóban egy lány? Vagy több? Vagy esetleg egy fiú?
- Hú, már majdnem kezdtem elhinni, hogy képes vagy vicceset mondani - vigyorgott. - De azért még gyakorolj, mert kihallom a szavaidból a féltékenységet.
- Mi van? Te meg vagy húzatva! - háborodtam fel, de csak kuncogott rajtam.
- Valószínű.
- Igen ez elég valószínű - hagytam rá, átforgatva ironikusnak szánt szavait. - Egyébként minek üldöztél át a fél egyetemen? - kérdeztem. Reméltem, hogy gyorsan szabadulok a közeléből.
- Na igen. Látod, nem kellett volna ilyen csúnyákat mondanod - biggyesztette ajkát. - most már nem biztos, hogy odaadom.
- Mit? - vontam fel a szemöldököm.
- Ezt - mondta és egy kakaóitalt tartott fel. Nekem vette? Komolyan?
- Mit akarsz cserébe? - gyanakodtam.
- Hát ... Esetleg ismerd el nekem itt és most, hogy szexi vagyok - nevetett fel. - Na meg fájdalom díjul, amiért ilyen csúnya dolgokat mondtál rólam, kérek egy csókot.
- Idd meg a kakaót egymagad - fordultam meg, de elkapott ismét.
- Ne csináld, én nem szeretem.
- Ez van - vágtam ártatlan képet.
- Leila, ne már... ne menj el...Lalaaa
- Te így engem nem hívhatsz - fordultam vissza és a lehető legkeményebb arccal vágtam az arcába.
- Jó, nem fogom, ha megteszed amit kértem.
- Soha.
- Miért?
- Mert nem éri meg.
- Jó, a csókot elhagyhatjuk.
- Még jó - nevettem el magam a kínos helyzeten.
- Szóval?
- Ahh...
Vágyakozva néztem a hideg italra. Ingyen volt. Csak ki kell mondanom pár szót és az enyém. Még csak nem is kell komolyan gondolnom. Az agyam helyeselt, de az önbecsülésem nem akart engedni.
- Jól van - egyeztem bele. - Nagyon szexi vagy - nyögtem ki nagy nehezen.
- Tudom és köszönöm, hogy hozzátetted, hogy nagyon - kacsintott, majd a kezembe nyomta a vágyott kakaót. Arcom egy pillanat alatt vörössé vált és ebben az állapotban még azt is eltűrtem, ahogy egy lágy puszit nyomott az arcomra.
Kikészít ez a gyerek.